120 km fölé jutottam első sárvári ultraversenyemen

A sárvári 12/24 órás verseny legenda a hazai ultrafutó életben, általában az ország minden tájáról szép számmal érkeznek szenvedni vágyó futók az eseményre. Nem volt ez idén sem másképp: népes mezőny rajtolt el délelött 10 óra után pár perccel a vár körüli körözgetésre. Egyéni 12 órás, egyéni 24 órás és 12 órás váltócsapatok alkották a mezőnyt. Egerszegről egy váltócsapat (Bálint, Gábor, Bandi, Jani), egy 24 órás futó (Tamás) és öt 12 órás egyéni futó (Olivér, Rudi, Keszeg, Endre és jómagam) voltunk ott a mezőnyben, ami dícséretesen szép létszám! Hát még ha hozzávesszük, hogy néhányan még tervezték a részvételt, csak sérülés miatt nem tudtak rajthoz állni, vagy éppen inkább a Kanizsa-Karos versenyen indultak! És hadd szóljak még a szurkolókról, akik Egerszegről érkeztek buzdítani bennünket hosszabb-rövidebb időre. Nagyon-nagyon köszönjük a segítségüket!

Este 10 után a korosztályukban győztes egerszegi váltóval,

balról: Bandi, Gábor, Jani és Bálint

A szervező Görög Gyula a szokásos humoros kedvében volt. A rajt előtti intézkedésében a hangosbemondón kérte: "A futóknak mondom, hogy menjenek már a pi...!" Egy kis hatásszünet, majd folytatta: "...menjenek már a piros szalag mögé sorakozni!" Aztán hatvan perc elteltével újra a hangosbemondón próbálta a futókat jobb kedvre deríteni, méghozzá így: "Eltelt a versenyből pontosan egy óra. A 12 órásoknak már csak 11 óra, a 24 órásoknak már csak 23 óra van hátra!" :)

Az elmúlt hetekhez képest váratlanul meleget fogtunk ki, már a rajtnál sem fáztunk, de aztán egészen délután kettőig-háromig folyamatosan emelkedett a hőmérséklet, gyakorlatilag tűző napon futottunk. Persze azért nem volt kánikula, de mivel egész áprilisban eddig jóval hűvösebb volt, ezt most hirtelen extrém melegként éltük meg, és bizony sokakat fejbe csapott.

Ami engem illet, pontosan 5 perces kilométerekkel kezdtem, a pulzusom 135-140 között ingadozott. Az még így jó is lett volna, azonban az idő haladtával (vagy a meleg fokozódásával) elkezdett felfelé kúszni a pulzusom, és vele együtt a tempó is 5 perc fölé. Ezzel együtt az első 3-4 órában nem volt különösebb probléma: jól esett a futás, még nem fájt semmi. A maratoni részidőm 3:37 körül volt, ha jól emlékszem, ami még elfogadhatónak mondható. A negyedik óra végén egy pár körre beállt mellém Jani, aki éppen váltót futott, és kicsit megpörgettük a tempót: 4:50-el haladtunk néhány kilométert.

A meleg ekkor kezdett a tetőpontjára hágni: sokan a negyedik-ötödik óra tájékán álltak fejre. Én majdnem minden körben ittam egy korty vizet és majdnem minden körben locsoltam is magamat, így aránylag jól átvészeltem ezt a kritikus időszakot. A verseny állásával ilyen korai szakaszban még nem foglalkoztam, de a szpíker néha bemondta a hangoson. Az ötödik órában az ötödik helyen haladtam, de a négy előttem haladó mind körön belül voltak. Aztán ilyen-olyan okok miatt sorban lassultak le. Előbb a harmadik helyen találtam magam, aztán a másodikon, aztán a hetedik órában némileg váratlanul bemondták, hogy én vezetek a versenyben.

Azért itt már kezdtek gyülekezni a "viharfelhők". A negyedik óra elején kezdtem érezni a kisbéri sérülésemet: megfájdult a sípcsontom, igaz ezúttal csak a jobb lábamon. Nem volt még zavaró, de azért tudtam, hogy hátravan még 8-9 óra. Délután 5-6 óra körül bekövetkezett, amire már régóta vágytunk: kezdett alábbhagyni a meleg. Ennek örültem, de ezzel párhuzamosan ismét rámköszönt a "belga szindróma": elkezdtem fázni, minden megállás után néhány másodpercig rázott a hideg. Itt azonban szerencsére volt segítség: tudtam kérni és felvenni további felsőket. Hiába köröztem azonban az utolsó órákban három felsőben (köztük egy hosszúujjúban), változatlanul fáztam. És a harmadik problémám, ami az első kettővel ellentétben ténylegesen lassított: kezdtek elnehezedni az izmaim.

Másztam bele tehát a mély gödörbe, de úgy tűnt, a többieknek még ennél is nagyobb gondjaik vannak: a versenyben harmadik és negyedik helyen állóhoz képest sikerült 3-4 kör előnyt gyűjtenem a nyolcadik óra végére, egyedül Bene Ármin jött körön belül. Ekkor azonban már annyira bekötöttek az izmaim, hogy rászántam magam egy masszírozásra, hiszen Kisbéren bevált. És itt kezdődött az igazi kálvária. Bementem a masszírozó állomásra, de mindkét ágy foglalt volt, mondták fussak még egy kört, aztán nézzek vissza (persze ezzel elment egy-két perc). Következő körben végre szabad volt az egyik ágy, gyorsan le is feküdtem. Igen ám, de a masszírozó fiú éppen nem volt ott, valami dolga volt kint, mondták mindjárt jön. Kereken 5 percet vártam rá. Mikor megjött, mondtam hogy csak egy 5-6 perces gyúrást kérnék, mert versenyben vagyok. Ez az idő éppen arra volt elég, hogy a vádlimat és a combomat hátul átmasszírozza. Azoknak jót is tett, meglehetősen lazák lettek utána, csakhogy a combom elöl volt legjobban beállva, és egyre csak súlyosbodott.

Közben persze visszaestem a második helyre, a bajai Ármin (aki mellesleg egy dupla Ironman-re készül az idén) kihasználta a kényszerű pihenőmet. A pihenőm után a távolság nem változott köztünk érdemben: nagyjából azonos sebességgel haladtunk (5:30 és 6 perc közötti körökkel). A combom azonban kezdett olyan elviselhetetlenül fájni, hogy már éreztem, hogy jelentősen lassít. Képtelen voltam már pörögni, kb 120 körül volt a pulzusom. Rászántam magam még egy masszázsra. Szokásos forgatókönyv: mindkét hely foglalt. Következő kör: szintén mindkét hely foglalt. A harmadik körben kellett még várnom pár percet, de végre sorra kerültem, és a combom első részét is átgyúrták. A masszírozásokkal így összességében elment 25-30 perc, és sajnos minimális eredményt hoztak: a vádlim és a combom hátul hiába volt laza, az első combom nagyon nehéz volt, és a gyúrás után is csak 2-3 körig volt egy kicsit jobb a helyzet, utána újból rettenetesen elkezdtek bekötni.

Amúgy az oka sem volt véletlen: az edzéseim 95 %-át 4:00 és 5:00 közötti tempóban végzem. Itt pedig ugye szinte mindvégig alacsonyabb sebességgel, különösen a vége felé jóval alacsonyabb sebességgel futottam. Márpedig egy lassabb tempó más izmokat, más izomrostokat terhel, és úgy tűnik, ezek felkészületlenek voltak. Az ultramozgás (kis lépések, kicsit előredőlve) során az átlagosnál nagyobb terhelés éri az első combot (hiszen szinte teljes testsúlyunkat rá terheljük), így nem csoda, ha egy idő után olyan lett, mint a beton. Tanulság, hogy ha eredményesebben szeretnék ultrázni, akkor sokkal de sokkal többet kell edzenem alacsony sebességgel is.

A képeket az ultrafutás zalaegerszegi

világklasszisa, Bérces Edit készítette

A 25-30 perces pihenőm során ellenfelem végig futott, így 4 kör előnyt szerzett. Gyakorlatilag eldőlt a verseny, hiszen ólomból lévő lábakkal esélyem sem maradt ekkora hátrányt ledolgozni. Maradt még másfél óra, amit azért végig kellett csinálnom becsülettel, hiszen a harmadik helyen Pék Imre is kapaszkodott, csak két körrel volt mögöttem. Összeszorított fogakkal haladtam tovább, a fájdalomtól szinte már-már sírhatnékom volt. Jani segített át ezen a holtponton: az utolsó órában egy 30 percre beszállt hozzám és bíztatott. Kb 60 perccel a vége előtt Ármin mellé értem, beszélgettünk egy kicsit. Ő is készen volt már: innentől szinte végig egymás mellett haladtunk (persze 4 környi különbséggel), nagyjából 7 perces kilométerekkel, a fájdalomtól alig látva.

Nagy nehezen azért csak eljött a vége: 119 kört és kb 150 métert, azaz összesen 122,8 km-t sikerült teljesítenem 12 óra alatt. Abszolútban a második helyen végeztem.

Összességében azt kell hogy mondjam: továbbra is fizetem a tanulópénzt az ultraversenyeken. A kisbéri verseny után 14 nappal a sárvári versenyen sem sikerült úgy teljesítenem, ahogy előzetesen terveztem. Persze azért nem kell most sem szégyenkeznem az eredmény miatt, és nagyon sok tapasztalatot szereztem, de nagyon komoly árat fizettem érte ezúttal is. Amire büszke vagyok, hogy a gyúrásokon és a frissítéseken kívül egy métert sem sétáltam bele a távba 12 óra alatt, és fejben elég erős maradtam mindvégig, pedig óriási fájdalmakat éltem át. Sajnos maradandó fizikai sérüléseket szereztem: a verseny után úgy rázott a hideg, majd megfagytam, igaz ez leghamarabb elmúlt egy zuhannyal. A combizmom olyan szinten bekötött, hogy éjjel többször is felébredtem a fájdalomra. Nem görcsölt, de mintha ólomból lett volna. Most már kicsit jobb, de azért még egy-két napra szükség lesz, hogy elmúljon teljesen az izomláz. A legkomolyabb baj viszont a sípcsontom: bár nem éreztem, hogy lassítana a verseny során, de a végére már rettenetesen fájt (mindvégig aszfalton futottunk). Most úgy érzem, legalább egy hét teljes pihenőre lesz szükségem, hogy elmúljon a gyulladás. Aztán megpróbálom a keszthelyi maratonig még összekapni magam.

Érdekességképpen néhány pontos adattal is tudok szolgálni, hiszen a Garmin Forerunner 305 simán kibírta a 12 órás műszakot, csak a megállás után egy órával (vagyis a bekapcsolás után több, mint 13 órával jelezte, hogy most már bizony alacsony a töltöttség):

• a 12 órás futóidőm valójában 11:14:19 nettó futóidőt jelentett
• ezalatt nagyjából 5:30-as átlagtempóban futottam
• az átlagpulzusom 133 volt
• 9050 kalóriát égettem el menet közben
• 10 km-es szakaszokra bontva így nézett ki az átlagtempó és az átlagpulzus:

1. 5:01 138
2. 5:05 141
3. 5:12 143
4. 5:16 145
5. 5:17 147
6. 5:30 142
7. 5:31 140
8. 5:35 132
9. 5:27 124
10. 5:49 124
11. 5:56 119
12. 6:18 117

Egy videó, ami nagyon eltalálta a verseny hangulatát, így ajánlom minden érdeklődőnek: katt ide!

Itt pedig az aktuális világranglista, azaz a világ összes 2010-es eredményét összesítő rangsor (április végén a 15. helyen voltam a 122,8 km-el):

Világranglista 2010 12 óra, férfiak

Végül a pulzus és tempó grafikon:

Nagykanizsa-Zalakaros egyéni 19.7km 2010-04-24

Érdekesen alakult az abszolút férfi egyéni dobogója, jórészt erről fog szólni ez a bejegyzés. A keletkezése arra datálódik, amikor a sárvári hősök még nagyban róják a köröket, amiért irigylem és csodálom is őket. Amíg még nem lesz erejük beszámolót kotyvasztani a saját küzdelmeikről, talán másét olvasni sem lesz annyira lehangoló. Egyelőre csak a rajtot megörökítő óraindításos pillanatképet tudom produkálni, de ha véletlenül lejjebb is láttok képet, akkor ez a megállapításom hamisnak bizonyult. Ha szebben akarnék fogalmazni (ami nem szokásom), akkor a kanizsai Lubics Gyurinak sikerült időközben rekordidő alatt feltölteni a képeket.

Kolóval a rajtban

Lényeg a lényeg: a szervezés és a szponzoráció magas színvonalat képviselt és az időjárás is most már sokadszorra kényeztette el az eseményt. Valamiért a kanizsai városnapokat nagyon a szívébe zárta a csapadék és zimankó istenasszonya.

Másodpercre pontosan rajtoltunk, nem mintha ez bárkinek is előnyére vált volna, csak úgy mondom. A kanizsai Kolonics Tamás a tavalyi „ámokfutásának” megfelelően újra szédületesen bekezdett az emelkedőn, ám én tudtam, hogy ezt a tempót nem fogom és nem is tudom felvenni, így – nem akarom szépíteni – azon nyomban qrvára lemaradtam:-)

Ezúttal az élet még azzal a jelképes gesztussal sem ajándékozott meg, hogy ezt a keserves élményt tisztességesen feldolgozhassam, egy ismeretlen spori (valami teremcipőfélében és pamutpólóban) máris elviharzott mellettem. Rajtszámát elvétettem, de mertem remélni, hogy vagy csak valami rossz álom az egész, rosszabb esetben pedig egy váltó első embere.

Szinte még fel sem ocsúdtam, hamarosan jó 3-400 méter nyílt meg közöttünk, Koló azért még némileg előrébb haladt. Közben a szervezőktől megtudtam, hogy a francokat váltó…

A méregdrága, bár viseletes rázkódáscsillapítós talpbetétem folyamatosan csúszott ki a bal bokámnál, amitől végül sokadik próbálkozásra sikerült megválnom (RIP, te drága:-) ). Ezután jobban már nem maradoztam le, de túlságosan nem is esett jól a futás. Az emelkedők csak jöttek, a lejtők viszont még várattak magukra. A második frissítő (13km) előtt aztán az ismeretlen átvette a vezetést (lényegében közelről néztem a versenyt, ahogy az alibiző focisták szokták a saját meccsüket:-) ), majd a váltópontnál Koló szinte teljesen leállt lágyékproblémái miatt, (előző nap focizott még egyet), de azért utánam eredt.

A végső 3km-es egyenes Galamboktól váratlanul alattomos emelkedőt is tartogatott, és bár láttam végig az élen haladót, azért megmaradt 49 másodperc előnye. Többen állították, hogy szinte önkívületben, a fülén is levegőért kapkodva futotta emberünk a versenyt teljes egészében, így totális megdöbbenéssel tapasztaltuk, hogy ilyen keserves állapotban végig is ért:-) Koló, dacolva a sérüléssel, beért harmadiknak, majd ugyanígy (vagy még nagyobbat küzdve) Bálint is hozta a kanizsai váltót az aranyért. Egyre erősebb, jó volt újra látni!

Az eredményem több mint 2 perccel lett jobb a tavalyinál (1:16:55 hivatalosan), ami 3:54-es km-eket jelent.

Érdekesek lehetnek még a nagyjából 5km-es résztávok tempói átlag pulzussal:

3'53"(165) --- 3'58"(167) --- 3'55"(165) --- 3'50"(168), azaz nem lassultam és a pulzusom sem ugrándozott békamódjára, de azért nem mosolyogtam közben cseppet sem. (utólag: vasárnapra viszont elszállt mindenfajta kimerültség és egy nagyon jó tempójú 15km-rel öblögettem le a verseny (nem keserű) szájízét másnap reggel.)

Asi, Csaba, S.Attila és a hölgyeink (S. Andi, Viki, Ági, Vali, K. Kriszti) is kitettek magukért, hárman is az első hatban végeztek, ezen belül Ági ezüstöt nyert. Gratulálok nekik!

Nyert a ZASZ is – mint a legnépesebb alakulat – egy ajándékcsomagot, ami (azaz a Sznopek Józsi) a helyszínen már csak engem talált meg, ha valaki szeretne dzsemet, konyakmeggyet, Ferrero Rocher-t (erősen apadó készlet), bort, pezsgőt, kávét, fehér- és étcsokit, teát (bár a feleségem lestoppolta), pisztáciát, esetleg mandulát, az nálam jelentkezzen:-)

Lassan beérnek a sárvári 12 órások, így nézem is a net-en az élő közvetítést. Na, akkor csak jó sportolást mindenkinek!:-)

Innen nyílnak az eredmények

korpa

Hatalmas gödör után feltámadás: hatodik lettem a 100 km-es országos bajnokságon

Nem titkoltan nagy reményekkel (8 órán belüli időeredmény és dobogós helyezés tervével) utaztam el Kisbérre, ahol április 10-én reggel 7 órakor rajtolt el a Magyar Köztársaság 2010. évi 100 km-es bajnoksága. A merész tervekre a hosszú és kemény, de jól sikerült alapozás, és az ennek köszönhető kiváló forma jogosított fel. Viszonylag kezdőnek mondható ultrafutóként azonban, kalkulálnom kellett a kevés tapasztalatomból adódó rutintalansággal is, mely végül meg is tréfált, így elmaradtam a saját céljaimtól. Mindezek ellenére életem egy nagy élménye volt a szombati futás, igyekszem belőle valamit visszaadni a beszámolóban.

A férfi mezőny erejéről csak annyit, hogy 2009-ben ugyanezen a versenyen 30-an álltak rajthoz, ebből 17-en teljesítették a teljes távot, és 2-en értek célba 9 órán belül. Idén ugyanez a három szám rendre: 28, 25, 7.

Kanizsai testvérklubunk egyik jeles ultrafutójával (mellesleg a klub elnökével), Sznopek Józsival autóztunk a verseny helyszínére már előző este. Így (akár a versenyt megelőző teljes hét) az utolsó nap is nyugodtan, a versenyre történő ráhangolódás szempontjából ideálisan telt el, Józsival jót beszélgettünk, ellátott néhány hasznos tanáccsal is. Nyújtás, lazítás, pihenés, evés, ivás, alvás, belemelegítés: minden a terv szerint történt, így minden szempontból felkészülten állhattam a rajt helyszínére, ahol pontban 7 órakor együtt meghallgattuk a nemzeti himnuszt. Aztán rajt!

Nyugodtan indultam, a szívem azonban már az elején nyugtalanítóan szaporán dolgozott: a pulzusom néhány száz méter után már 150 körül járt, és végül ott stabilizálódott is. A tempó 4:40 volt, annyit is terveztem, csak olyan 130 körüli pulzusra számítottam ennél a sebességnél. Hiszen edzésen tízből tízszer 128 és 132 közé esik az átlagpulzus egy ekkora tempóval végzett futás esetén. Hogy most mitől volt mégis 150, rejtély.. Valószínűleg a versenydrukk számlájára írható, semmilyen más racionális magyarázatot nem találok. Szóval haladtam szépen 4:40-el, az előzetes várakozásoknak megfelelően hárman húztak el már az elején: Bogár Jani, Kovács Zsolti és Hajduska Balázs. Követtem őket a negyedik helyen. A pálya egy 8,33 km-es, kissé elhagyatott régi országút Kisbér és Bakonysárkány között, értelemszerűen hat oda-vissza kört kellett teljesítenünk. A szintvonal nagyon hullámos, durva emelkedő nincs, de teljesen sík rész is alig: szinte végig vagy enyhe lejtőn vagy enyhe emelkedőn futottunk. Alapvetően egész nap 10 fok körüli hőmérséklet és felhős idő volt, de kaptunk egy kis napsütést és egy kis jégesőt is. És az egészhez hozzájött még egy erőteljes északi szél, ami ráadásul a nap során egyre fokozódva délutánra már helyenként viharos erejű volt. Így összességében meglehetősen változó, időnként szélsőséges körülmények között versenyeztünk, ami felemás hatással van az ultrateljesítményre: fejben, lelkileg kedvezően, hiszen a változatosság segít elviselni a sok-sok órás monoton küzdelmet. Fizikailag azonban szépen lassan felőrli az erőt, hogy hol ellenszél, hol emelkedő, hol mindkettő ellen dolgozunk órákon keresztül.

A táv első felében különösebb esemény nem is történt: a magas pulzus ellenére könnyedén, látszólag erőlködés nélkül haladtam. Félmaratonnál 1:38, maratonnál 3:17, 50 km-nél pedig 3:56 volt a részidőm. A harmadik körben azért már kezdtem érezni a lábaimat, kezdett felhalmozódni a magas pulzustartományban természetes módon termelődő tejsav. De még annyira nem volt zavaró, minimális lassulást eredményezett csak. Persze az első órákban végig azon agyaltam, hogy vajon nem fog-e később visszaütni a magas pulzus: az eszemmel mindig arra jutottam, hogy de igen. De a szívemre hallgatva mentem tovább, nem lassítottam. Nagy hiba volt. Nagy pofon járt is érte!

Nem is kellett rá sokáig várni: a negyedik körben, ahogy visszafordultam (58 km-nél jártam ekkor) az addig támogató hátszél átcsapott igen kellemetlen ellenszélbe. Nem telt bele 5-6 perc, és fejben teljesen összeomlottam. A lábaim alig akartak már mozogni, úgy éreztem, csak erőlködök, de nem haladok semmit. A sebességem félelmetesen lecsökkent: 6-7 perces kilométerekkel haladtam. Nagyon megijedtem, úgy éreztem, lehetetlen, hogy még egy maratont végigfussak ilyen állapotban. Nem vigasztalt az sem, hogy sorstársaim arcáról is hasonló ijedtséget és küzdelmet tudtam leolvasni: a kezdetben vigyorgó tekintetek helyett vicsorgó arcokkal találkoztam, amikor szembekerültünk egymással a pályán. Felmerült bennem a feladás gondolata, és az agyam kezdett is már érveket keresni hozzá. És talált is: bebeszéltem magamnak, hogy görcsöl a lábam (ebben talán volt is némi igazság), meg hogy szédülök, meg hogy nem kellene kockáztatni egy komolyabb sérülést, ez a verseny már úgyse sikerül, hát legalább Sárvárra maradjon esélyem, hogy addig kipihenem magam és majd akkor bizonyítok. Volt még hátra 6-7 km ebből a körből, addig gondoltam még végigmegyek, de már mindvégig a feladás határozott szándékával futottam és számoltam vissza a km-eket, a perceket. Még soha életemben nem adtam fel egy versenyt sem. Most azonban, 66,6 km-nél, elérve az autót, megálltam és megállítottam a stoppert is. Befejeztem. Be akartam ülni vagy inkább feküdni az autóba, amíg magamhoz nem térek egy kicsit.

Hirtelen azonban mégis más jutott eszembe: gondoltam elsétálok a kb 50 m-re lévő rajt-cél állomáshoz, és bejelentem nekik (mármint a szervezőknek), hogy kiszálltam. Így is tettem. Emberileg megértően fogadták, de azonnal közölték, hogy szó sem lehet róla, hogy megállok. Bíztattak, hogy csak fejben vagyok szétesve, egyek-igyak és majd meglátom, hogy magamhoz fogok térni. Felajánlották, hogy le is masszírozzák a lábam. Hagytam magam, minden segítséget és tanácsot elfogadtam, de továbbra sem akartam továbbmenni. A masszírozás nagyon jól sikerült, Kati néni rendkívül jól értette a dolgát, elsősorban a vádlim volt teljesen beállva. Mivel mindenki olyan kedves és segítőkész volt, gondoltam továbbindulok, kocogok pár száz métert, aztán visszaoldalgok a kocsihoz. Elindultam, és a stoppert is újraindítottam (17 percig volt megállítva). Ebben a pillanatban érkezett Bérces Edit, lelkesen biztatott, én meg mondtam neki, hogy fel fogom adni. Ugyanazt mondta ő is: szó sem lehet róla, tessék továbbmenni.

És láss csodát: egészen felfrissült a lábam, nem is esett olyan rosszul a kocogás. Sebesség rendben, pulzus rendben. Hmmm. Erre nem is számítottam. Nem telt bele 2-3 perc, és újra összeraktam magam fejben is: egészen biztos lettem benne, hogy lefutom még az ötödik kört, és aztán utána szépen a hatodikat is. Időközben, a pihenőm alatt visszaestem a negyedik helyről a nyolcadikra (sőt még a női versenyben vezető Görög Vera is megelőzött), de elszántan a nyomukba eredtem. Az ötödik körben visszafelé nem volt elég az ellenszél, még jött a jégeső is. Azonban egy cseppet sem zavart, magabiztosan, minden körülménnyel dacolva haladtam tovább. 80 km-t elhagyva már kezdtem számolgatni: úgy láttam, még beérhetek 9 órán belül. Arra nem is számítottam, hogy a célhoz közelítve egyre gyorsulni tudok még, és közben két ellenfelemet is megelőzöm. Egy 4:32-es utolsó km-el beértem a célba, nemhogy 9 órán, de 8:50-en belül.

1. Hajduska Balázs 7:52:20

2. Kovács Zsolt 8:21:30

3. Bogár János 8:29:45

4. Pula Tamás 8:44:43

5. Lajkó Csaba 8:44:44

6. Lakatos Roland 8:49:35

100 km-t lefutni óriási élmény! Nem tudok mást mondani, másodjára is éppen akkora izgalmat jelentett, mint elsőre. Szavakkal nem lehet visszaadni, de érdemes megtapasztalni.

A jövőt illetően nagyon hasznos dolgokat tanultam szombaton, hogy milyen hibákat kell majd elkerülnöm. És hadd osszak meg néhány igen biztató momentumot, amik nagyon szép reményekre adnak okot a jövőbeli ultraversenyeimre:

1. 8 óra 49 perc futás után meglepően frissen értem be a célba. Simán le tudtam guggolni, nem húztam a lábam, egy picit fájt a sípcsontom (valszín a sok lejtőfutástól), de ezen kívül szinte semmi bajom nem volt. Ez elég biztató mondjuk egy többnapos verseny tekintetében.

2. A keringésem is nagyon stabil maradt, a meglehetősen zord időjárás ellenére egy percig sem fáztam, nem jártam úgy, mint Belgiumban tavaly. Ez is mutatja, hogy mennyivel felkészültebb voltam most, még ha nem is sikerült a tavalyi időt megfutnom.

3. A gyomrom is váratlanul jól vizsgázott. Semmilyen problémám nem volt, egyszer sem kellett megállnom a verseny közben, pedig (főleg már a táv utolsó harmadában) meglehetősen rendszertelenül ettem-ittam mindenfélét, amit találtam az amúgy pazar frissítőállomásokon (a saját magam által előre elkészített frissítőkön kívül persze).

A verseny közben a dobogón mindvégig nagy küzdelem folyt, rengeteg helycsere történt menet közben, roppant izgalmas volt mindezt a futópályáról követni. Végül azonban Balázs győzelméhez és annak jogosságához nem férhetett kétség. Drukkoltam a három zalai résztvevőnek is, és mindhárman kitettek magukért: Vera előttem egy perccel ért be, kiváló idejével fölényesen nyerte a női versenyt, pedig a rajtnál ott volt a mezőnyben a rutinos és gyors Kovács Réka, és a spártai hősnő Horváth Mónika is. Józsi is stabilan futott, jó formában van az Ultrabalaton előtt, Szabó Béla pedig több mint másfél órát javított egyéni csúcsán. Gratula mindenkinek!

Saját teljesítményemet így túl a versenyen is úgy ítélem meg, hogy a formám alapján nem voltak elrugaszkodottak a verseny előtti elképzelések. Okosabb versenyzéssel sikerülhettek volna. Nem vagyok csalódott, lesz még bőven alkalmam, hogy bizonyítsam, több is van bennem. Például mindjárt jövő hét végén, Sárváron...

Statisztikák, kiegészítések

Teljes eredménylista

Beszámoló + versenyfotók

Edit felvételei (a cikk illusztrációi is innen vannak)

A nettó (pihenők és megállások nélküli) futóidőm 8:24:28 lett (ez 5:03 átlagtempót jelent). Átlagpulzusom 144-re jött ki. A hat darab 16,66 km-es körben az egyes értékek így alakultak:

1 1:17:44 4:40 148 (80%)

2 1:17:07 4:37 152 (82%)

3 1:19:48 4:47 153 (83%)

4 1:32:55 5:36 144 (78%)

5 1:28:56 5:21 138 (75%)

6 1:27:55 5:16 131 (71%)

Pulzus és Tempó grafikon: