Azt fogjátok hinni, hogy direkt kitalálom, pedig igaz: idei egyik legfontosabb versenyemet (akárcsak tavaly az évbúcsúztató viadalt), egy betegségből (sajnos csak félig-meddig) felépülve teljesítettem. Bár a klubból van rá tanúm is: Olivérrel pénteken találkoztunk, talán aláírja, hogy akkor még cseppet sem voltam jó bőrben..
Az történt, hogy a hét elején benyaltam valami agresszív vírust, és egész héten állóháborút folytattam ellene. Nem döntött le a lábamról, hiszen ugyanúgy tettem a dolgomat és azért minden nap edzettem, de egész héten volt egy enyhe hőemelkedésem, fájt a torkom, sápadt és náthás voltam és bizony elég gyengének éreztem magam, főleg mikor kocogni mentem. És éjjelente 3-4 órát sikerült mindig aludnom. Péntek délutánra éreztem, hogy legyűrtem a kéretlen betolakodót, maradt kb 12-14 órám a rajtig összeszedni az erőmet.
Reggelre jobban voltam, már csak náthás voltam, de azért így is nagy bátorság kellett odaállni a rajtvonalhoz, hiszen 50 km-t lefutni nem gyerekjáték. Bevállaltam.
Mint ahogy az erős tempót is, amivel a mezőny eleje indult. Volt a mezőnyben 4-5 papíron nálam erősebb futó, de azért gondoltam megpróbálok odaérni a dobogóra. Az első 14 km-t 3:55-ös átlaggal futottam az élen haladó Pleiveisz Pisti mellett, mögöttünk némileg (több mint egy perccel) lemaradva jöttek Szalóki Robi, Hajduska Balázs, Sólyom és a többiek. Aki járatos az ultrakörökben, az ebből a névsorból már tudhatja, hogy a komoly pénzbeli és egyéb díjak igen erős mezőnyt csábítottak Kiskanizsára szombaton reggel 8 órára.
Sajnos már ezen az első szakaszon is jelentkeztek az egyértelmű jelei annak, hogy még nem vagyok teljesen túl a hétközi gyengélkedésen. Az orromat egyfolytában fújnom kellett, gyakorlatilag csak szájon keresztül tudtam levegőt venni. A reggel még hűvösnek mondható idő ellenére szokatlanul intenzíven izzadtam, pillanatok alatt kivert a víz. Más gond még nem volt, pulzus rendben volt, 165 körül futottam a 3:55-ös ezreket.
14-nél tudatosan döntöttem úgy, hogy egy picit lassítok, mert nekem ez túl erős lesz végig. Pisti elment úgy egy percre, és 22-23 körül Robi is utolért és elhúzott mellettem. Még jól voltam, de éreztem, ahogy egyre fogy az erőm. A féltávnál pontosan 1:40-es idővel haladtam át. 30-hoz közeledve tovább lassultam, és egyre nehezedtek a lábaim. Ekkor úgy döntöttem, hogy az első két hely sorsába nem szólhatok bele, viszont elérhetőnek láttam egy régóta áhított célomat: a 3 órán belüli maratont, így innentől erre hajtottam. Sokáig úgy tűnt, 2:55-2:56 körül érhetek oda, azonban a további lassulás és frissítői megállások miatt végül a hajrá ellenére éppenhogy, 2:59:20-kor értem el a kimért jelet.
Totál készen voltam, teljesen elhagyott az erőm, meg kellett állnom egy fél percre. De az igazán neheze még csak ezután jött. A kanizsai edző, Molnár Tamás biztatására aztán továbbindultam, és hamar találtam új motivációt is némi pénzdíj elérésének lehetőségében. A harmadik pozíció megtartása 10 ezer, a 3:40-en belüli idő 5 ezer ft pénzjutalommal kecsegtetett. Mivel a 37,5 km-es fordítónál több mint 4 perc előnyöm volt Balázs előtt, úgy számoltam, hogy a 3:40 elég lesz a dobogó megtartásához is. Összegezve: mindössze 7,8 km és 40 perc választott el 15 ezer ft-tól. Azonban ez sokkal-sokkal nehezebb feladatnak bizonyult, mint akkor gondoltam.
A 44. km-t pont 3:09-nél hagytam el, de valami hihetetlenül fáradt voltam, úgy éreztem, nulla az energiám, a combjaim ólomból vannak, kínszenvedés volt tartani az 5:00-5:10 körüli tempót. De próbáltam nagyon keményen. Ekkor jött Endre, aki a félmaratoni távon futott és éppen utolért. Néhány percig velem futott és bíztatott, a segítsége éppen jókor jött, mert már mentálisan is elgyengülőben voltam. Ezúton is köszönöm! 45-nél megkaptam az utolsó frissítőt, de még pokolian kemény 5 km várt rám. A tempóm (hála Olivér kölcsönadott Garminjának, végig precízen tudtam kontrollálni) már 5:30 fölé kezdett kúszni. Ekkor fejben feladtam, tudtam hogy lehetetlen beérnem 3:40-re, egyetlen vágyam már csak az volt, hogy élve áthaladjak a célvonalon, és imádkozzak érte, hogy Balázs nem ér utol közben.
Na aztán 48 körül jött a hidegzuhany. Hátranézek, mintha Balázs tempózna felém, de még olyan 300 m-re volt, viszont elég fürgén szedte a lábait. Próbáltam gyorsítani, nem sikerült. Vérszemet kapott, egyre közeledett, pillanatok alatt 100 m-re csökkent az előny. Utolért egy kísérő kocsi, benne Kámán Feri és Sznopek Józsi. Mondják, hogy menjek, mert nagyon jön. Képtelen voltam reagálni, egyszerűen már nem engedelmeskedtek a lábaim. Viccelni is próbáltak, hogy előttem fut Asi (tényleg ott futott Olivérrel), legalább őt érjem utol. Nagy nehezen egyszercsak elindultam. Fogalmam sincs, honnan merítettem már energiát. A hátralévő 1,5 km-t ész nélkül nyomtam (4:20-as tempóban), mint akinek elgurult a gyógyszere.
Áthaladtam a célon, lenyomtam a stoppert, rengetegen vártak, érzékeltem, ahogy a nyakamba akasztanak egy érmet, de szédültem és alig álltam a lábamon. Hárman támogattak, és segítettek leülni a padkára. Utólag amikor a tésztapartyn majszoltuk a sajtos-tejfölös tésztát, kérdeztem a többieket, sápadt voltam-e a célbaérkezéskor. A válasz: "Pont olyan volt a színem, mint azé a tejfölé!" :-) Percek kellettek, mire magamhoz tértem. Ekkor ránéztem a stopperre, amire legutóbb 46 km-nél néztem. 3:39:54-et mutatott, egyszerűen nem akartam elhinni, hogy mégis meglett a 3:40! Balázs úgy egy perccel utánam ért be, a végére már feladta.
Néhány percen belül iszonyatosan elkezdtem fázni, a zuhanyzó felé vettem az irányt, továbbá megállapítottam a tényt, hogy a nadrág véresre dörzsölte a combomat, mert elfelejtettem reggel bekenni. A zuhany, majd egy kis étel-ital meg napozás magamhoz térített, már sokkal jobban voltam.
Nos, nagyjából ennyi történt velem a mai versenyen.
A 3 órás maratonnak nagyon örültem, de úgy ítélem meg, reálisan még maradt bennem tartalék a következő objektív okok folytán:
- a táblán, ahol rögzítették az időt 42.195 km állt, azonban Oli órája 42,40-et mutatott nálam
- nem osztottam be jól az erőmet, egyértelműen megint elrohantam az elejét
- nem voltam friss, az utolsó két éjszaka összesen 5 órát sikerült aludnom
- a pálya nem volt sík, lankás de hosszú emelkedők lassítottak bennünk
- nem 42-t futottam, hanem 50-et, tehát az időm csak egy részidő
- és végül a legnyomósabb ok: több napos gyengélkedés után nem voltam még csúcsformában
Végezetül szeretnék köszönetet mondani annak a sok embernek, aki ma is drukkolt nekem és valamilyen módon segíteni próbálta a versenyemet! És egy nagy-nagy köszönet és gratuláció kijár a kanizsai szervezőknek is, roppant színvonalas rendezvényt hoztak össze. Aki ott volt, azt hiszem tanúsíthatja a hozzáértést, a minden részletre való gondos odafigyelést. Köszönjük!
